Van egy erkély a Dalszínház utcában, ahonnan a Dámosy család közel száz éve nézi Budapestet. Látták, amint Horthy az Operából kilépve felpofozza a fiát, a megszálló német csapatokat, Tito látogatását, az 56-os tankokat, majd évtizedekkel később Angelina Jolie-t vagy a nálunk forgatott Evita legendás erkélyjelenetére készülő Madonnát.
A lakás, amelyben egykor orvosi rendelő is működött, ma a Dámosy Bálint által megálmodott Opera Gin afféle szellemi kiindulópontja: a konyhaasztalon kísérletezték ki a receptjét, és itt formálódott az a gondolat is, hogy a múltból jövőt építeni is lehet.
Bár az Opera Gin helyrajzilag Újpesten készül, valójában hamisítatlanul terézvárosi termék. Az Operaházból, a Hajós utca régi kávéházaiból, a Művész Cukrászda asztalai mellől, a századfordulós pesti kultúrából, a Dalszínház utca megélt vagy épp anekdotikus eseményeiből, valamint a Dámosy család százéves családtörténetéből nőtt ki. A megalkotója, Dámosy Bálint – aki a főállását tekintve ügyvéd – pedig nem egyszerűen vállalkozó, inkább olyan lokálpatrióta, aki ezen a nemes italon keresztül próbálja újraértelmezni a magyar hagyományokat, a budapesti kultúrát és némiképp Terézváros szellemét.
Száz év az Opera árnyékában
A Dámosy család története több mint egy évszázada fonódik össze Terézvárossal. Az urológus, bőrgyógyász és nemibeteg-gondozó orvos dédnagyapa már az 1920-as évek végén is az Andrássy úton bérelt lakást, ám csak később, 1933-ban költöztek át a Dalszínház utca 8.-ba, egy első emeleti nagypolgári lakásba, ahol most a dédunoka, Dámosy Bálint él a feleségével és másfél éves kislányával. „Nekünk Terézváros nem egy kerület – meséli nosztalgikusan –, hanem egy nagyon mély családi élmény. Itt rendelt a dédnagyapám, ide jártak hozzá bárcáért a Nagymező utcai lányok, ebben a lakásban nőtt fel a nagyapám és a nagybátyám, Dámosy Géza, itt élte le az egész életét a nagynéném, és itt nevelte a fiát, a keresztapámat, Melczer Lukács Gézát, aki később Bonnba disszidált és színházi rendező lett.” A bejárati ajtó mellett olvasható Dr. Dámosy felirat még a dédnagypapát idézi, de nem nosztalgiából hagyták ott a táblát: a család számára ez a lakás sosem pusztán ingatlan volt, sokkal inkább folytonosság.
Az 1892-ben épült ház maga is egyfajta szubjektív Budapest-történet. Dámosy Géza, Bálint nagybátyja Balkonperspektíva című írásában részletesen mesél az ebédlőből nyíló erkélyről, amely egyfajta privát páhollyá vált a huszadik századhoz. Innen lesték az Operába látogató Horthyt vagy épp Auguszta hercegnőt, a német hadoszlopokat, a szomszéd házból kiszaladó kisfiút, mellén a sárga csillaggal, majd később a már-már gyomorforgató bőségben a dalszínház teraszán lakomázó szovjet vendégeket. A lakás túlélte a háborút, a tetőzetét ért bombatalálatot és az államosítást is. Egy időben ugyan tizennyolcan lakták társbérletben: a tereket feldarabolták, közös lett a vécé, függöny választotta el az orvosi rendelőt a családi szobáktól, mégis mindvégig megőrizte polgári jellegét. 1956-ban kétszer rengett meg a ház: egyszer a robbanásoktól, egyszer a tankoktól. A családi anekdotakincs része az a történet is, hogy amikor Tito 1964-ben Budapestre érkezett, a lakást ellepték a belügyesek, és minden ablakban állt egy-egy rendőr. Mindezt pedig „végigélte” az erkély is, amely egyre többet és többet „látott”.
Hazatérés
Dámosy Bálint már nem ebbe a régi világba született bele, mivel a szülei a hetvenes években az NSZK-ba disszidáltak, így ő Bonnban nőtt fel. Tizenhárom éves volt, amikor a család visszaköltözött Magyarországra, a Dalszínház utcai lakás ennek ellenére meghatározó helyszíne volt a gyermekkorának. „A nagynéném vigyázott ránk sokat. Két doboz Helikont szívott egy nap, úgyhogy volt ott egyfajta jellegzetes szag, ami belénk égett. Nekem gyerekként ez a lakás valami egészen mágikus hely volt: hatalmas terek, régi bútorok, könyvek, vastag függönyök. Ezt a varázst egyébként a mai napig érzem. Még a kilencvenes évek elején is széntüzelésű cserépkályhákkal fűtöttek, emlékszem, számtalanszor én hordtam fel a szenet a pincéből. Ez ma már abszurdul hangzik egy Operára néző polgári lakásnál, de akkor teljesen természetes volt. Mindeközben, két szenesvödör felcipelése között, bérletes opera-előadásokra jártunk a nagynénémékkel. Mindig elolvastuk előtte a darab történetét, aztán átmentünk az előadásra. Nekem az Operaház sosem valami távoli kulturális intézmény volt, hanem konkrétan a szomszéd ház. Minden zegzugát ismerem, talán még vezetést is tudnék tartani a tereiben.”
Szenvedélyes lokálpatriotizmus
Nem véletlenül kapta az Opera nevet a Bálint által megálmodott gin sem, de még ne szaladjunk ennyire előre. Előbb saját jogon is Terézváros rajongója lett – nem pusztán a családi hagyomány révén –, és csak később merült bele a nemes italok világába. Már a jogi egyetem elvégzését követően a VI. kerületben keresett otthont magának. Bevallása szerint voltak időszakok, amikor hetekig nem hagyta el a Bajcsy–Király utca–Andrássy út háromszöget. „Itt volt minden, a borbár, az étterem, a konditerem, az élelmiszerüzlet és az Írók Boltja, az ember egyszerűen szeretett itt lenni. Van ennek a környéknek valami nagyon sajátos bája és ritmusa” – magyarázza. Ma is a Lázár utcában van az irodája, ha akarná, papucsban át tudna slattyogni otthonról. Közben pedig kíváncsian, olykor nosztalgikus fájdalommal figyeli a környék változásait. „Nagyon sok régi hely eltűnt. Volt a közelben egy fantasztikus hentes, megszűnt a Thália kávézó, a Most Bisztró, bezárt a Belcanto étterem, pedig az akár hungarikum is lehetett volna: áriázva szolgáltak fel a pincérek. Ezek mind hozzátartoztak ehhez a világhoz. A Hajós utca szerintem még mindig keresi önmagát, pedig óriási potenciál van benne, Budapest egyik kevés valódi sétálóutcája lehetne.” Szinte várostervezői lelkesedéssel beszél arról, hogyan képzeli el a környék jövőjét. „Nem bulinegyedet szeretnék, nem azt, ami a hetedik kerületben van, hanem valami kulturálisabbat. Francia kávéházas hangulatot, jó éttermeket, galériákat, teraszokat. A Hajós utcából gasztronómiai tengelyt lehetne csinálni, az Andrássy útnak pedig újra meg kéne találni az identitását. Olyan lehetne, mint a Champs-Élysées vagy az Oxford Street. Ez a környék szerintem nagyon megérdemelné.” Közben ott van benne a régi Budapest iránti megszállottság is. Kutatja a háza eredeti terveit, szeretné visszaállítani az elveszett homlokzati díszeket, megtalálni az egykor a lépcsőházban álló griffszobor nyomát, visszaszerezni a korábban a lakáshoz tartozó antik bútorokat. Mintha számára Terézváros nem pusztán lakóhely lenne, hanem küldetés.
Ennek a küldetésnek egyik eleme lett az Opera Gin is, némi vargabetű után. Bálint ugyanis a 2010-es évek elején egyre mélyebben beleásta magát a borok világába – egészen az osztrák borakadémikusi diplomáig jutott és egy tokaj-hegyaljai borászat létrehozásával is kacérkodott. Végül mégsem borász, hanem „ginkovács” lett, a fordulópontot pedig az úgynevezett ginforradalom hozta el. „Azt vettem észre, hogy amikor a borszakértők összejönnek esténként, mind gint isznak – meséli. – Érezni lehetett, hogy ez lesz a következő nagy hullám.”
Nem akart még egy londoni stílusú craft szeszt készíteni, elkezdte hát kutatni a magyar alkoholfogyasztás történetét. „Elmentem a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumba, és kikértem régi itallapokat az archívumukból. Akkor döbbentem rá, hogy Magyarország egykor borókapárlat-nagyhatalom volt. Liptói, szepesi, trencsényi borókapárlatok szerepeltek az itallapokon, bizonyítva, hogy a gin cseppet sem idegen tőlünk, csak mi ezt egyszerűen elfelejtettük.”
A Dalszínház utcai lakás konyhája egy csapásra kísérleti laborrá változott. Patikai alkohol, ázsiai boltokban vásárolt fűszerek, Skóciából „ügyvédi titok” felirattal megszerzett kis lepárló került a konyhapultra, és végtelen kóstolások következtek. Ott, családi és baráti körben kristályosodott ki az Opera Gin alapkaraktere, a boróka, a mák és a levendula hármasa. „Minket, magyarokat még ma is mindenki a paprikával azonosít, de mi szerettünk volna ezen túllépni – mondja. – A mák tényleg magyar, és fantasztikusan harmonizál a borókával. A levendula az illatot adta hozzá, a többi nyolc fűszer pedig a teljes karaktert. Minden alapanyag magyar beszerzőktől érkezik, az üzemi lepárló pedig egy átépített pálinkafőzőből született meg.”
Miért Opera?
Már megvolt a termék, de még nem volt neve. Olyan szót kerestek, ami Budapestet is markánsan jelképezi, ugyanakkor külföldön is értik és ki is tudják mondani. Egy alkalommal épp a Dalszínház utcai lakásban ötletelgettek, amikor Bálint elgondolkodva kinézett az ablakon, és a tekintete az Operába ütközött. „Egyszerűen nem jutott eszünkbe korábban – meséli nevetve. – Pedig végig ott volt a szemünk előtt.” Az Opera Gin címkéje is szinte teljes egészében Terézvárosból épül fel. Az Operaház balusztrádjai, szfinxei, díszítőelemei, az Opera földalatti-megálló Zsolnay-motívuma, a Zeneakadémia orgonasípjai és a lepárló rézcsövei egyszerre jelennek meg rajta. A Graphasel Design Studio által tervezett címke Red Dot díjat nyert, első ginként a világon. „Mi mindig azt mondjuk, hogy ez nem magyar termék, hanem budapesti – mondja. – Szerettem volna még inkább terézvárosivá tenni, de azért vetettem el, hogy ezt írjam a palackra, mert ha valaki lefordítja németre – Theresienstadt –, annak nagyon rossz és érzékeny üzenete van.”
Mivel a ginkészítés a világon mindenhol kifejezetten városi műfaj, az eredeti álom az lett volna, hogy a Király utcai Kuplung helyén nyíljon meg egy látványlepárló és bár, de a szabályozás ezt nem tette lehetővé. Lakókörnyezetben, óvodák, iskolák közelében nem történhet lepárlás. Így került a főzde Újpestre, ahol ma is működik a látványüzem, és az adószabályok miatt egy ragasztott sárga sávval tőle elválasztott speakeasy hangulatú bár.
Újra élő polgári miliő
Az Operaera Gin valódi családi vállalkozás, Bálint édesapja, Dámosy Zsolt a cég ügyvezetője és stratégája. Öccse a marketinggel foglalkozik, édesanyja pedig a rendezvényekkel segített hosszú éveken át. Barátok és régi kollégák szálltak be tulajdonosként. Ma már ugyan 240 liter gin készül egy-egy lepárlás alkalmával, mégis minden folyamatot kézzel végeznek, a fűszerezést, a palackozást, a címkézést, még a zárjegyek felhelyezését is. És bár a főzde, ahogy említettük, Újpesten működik, a cég székhelye ma is a Dalszínház utca 8. „Nekünk fontos volt, hogy ha csak szimbolikusan is, de Terézvárosban maradjunk” – magyarázza.
Az Opera Gin néhány év alatt nemzetközi sikertörténetté vált. A londoni IWSC versenyen százból kilencvenhat pontot kapott, ami akkor minden idők legmagasabb magyar italeredménye volt. Saját kategóriájában a világ negyedik legjobb pontszámát érte el. A márka ma már külföldön is ismert, miközben megmaradt kézműves, karakteres budapesti terméknek. Van Opera Gin az Operaház büféjében is, készítenek egyénre szabott gineket bároknak és éttermeknek, szponzorálnak kiállításokat, művészeti eseményeket és egyre erősebben kapcsolódnak a kulturális élethez. „Nekem az Opera Gin sohasem pusztán egy alkoholos ital volt, mindig is erről a környékről szólt. Arról a budapesti világról, ami itt száz-százhúsz éve kialakult az Operaház körül, a kávéházakról, a művészetekről, a polgári kultúráról. Azt szeretném, hogy ez újra élő legyen.”
Az erkély, ahonnan az elmúlt évszázadot nyomon követte a Dámosy család, még mindig figyel, és a változásoknak is szemtanúja lesz. Csak ma már Bálint és az ő családja nézi, ahogy az Operaház teraszán felbukkannak a külföldi méltóságok vagy egy-egy filmforgatás hírességei. És ma már ő támaszkodik azon a balkonon, ahol a Csak szex és más semmi című filmben Csányi Sándor könyökölt, miközben Schell Judit szerenádot adott neki.
